Az infláció tartós árszínvonal-emelkedést jelent, amely általános áremelkedésre utal (azaz több/sok termék ára is megemelkedik). Önmagában egy-egy termék árának az emelkedése nem jelent inflációt.
Az infláció eredetileg orvosi műszó, latinul felfúvódást jelent, és mint közgazdasági fogalmat az amerikai polgárháborúban használták először. Akkor ugyanis a termékek papírpénzben mért ára felfutott, „felfúvódott” a termékek nemesfémben megadott árához képest. Ez az eredet egyben arra is rávilágít, hogy a „korai” magas inflációs periódusok többnyire háborúkhoz kapcsolódtak.

Az infláció kialakulása a piacon megjelenő árumennyiség és a fizetőképes kereslet közötti egyensúly megbomlására vezethető vissza. Egyaránt árszínvonal-emelkedéshez vezethet, ha túl nagy a fizetőképes kereslet az árumennyiséghez képest (keresleti inflációs sokk), vagy túl kevés az áru a kereslethez képest (kínálati inflációs sokk).

Ha például az éghajlatváltozás következtében az egyre gyakoribb aszályok miatt csökken a mezőgazdasági termékek kínálata, akkor a vásárlók hajlandók többet fizetni értük, azaz emelkedni fog az áruk. Hasonló következményekkel járhat a nyersanyagtartalékok (köztük az olaj) fokozatos kimerülése is. A kereslet megemelkedésére pedig jó példa egyes ázsiai országok (pl. Kína) általános étkezési szokásainak megváltozása (a lakosság a korábbiakhoz képest jóval több húst fogyaszt), amely a jelenleg tapasztalható nemzetközi élelmiszerár robbanás egyik oka.

Az infláció legfontosabb jelzőszáma a fogyasztóiár index (angol megfelelője: CPI azaz Consumer Price Index). Mérését és publikálását általában az ország statisztikai adatgyűjtésért felelős intézménye, Magyarország esetében a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) végzi. A KSH a fogyasztóiár indexet havonta publikálja, és az ún. fogyasztói kosár alapján számolja ki. Ezt a kosarat képzeld úgy el, mint egy hétvégi nagybevásárlás alkalmával megtöltött bevásárlókocsit: ebben a képzeletbeli kosárban megtalálható minden olyan árucikk és szolgáltatás, amit jellemzően fogyasztani szoktunk.

A fogyasztói árindex számítása során ebben a képzeletbeli kosárban szereplő termékek árváltozását nézik meg, és az átlagszámításnál annak megfelelően veszik figyelembe (azaz súlyozzák) őket, hogy mekkora a rájuk költött összeg a teljes kiadáshoz viszonyítva. A fogyasztóiár index tehát az árak átlagos változását mutatja meg.

A két leggyakrabban használt mutató a fogyasztói árindex 12 havi (éves), valamint havi változása. Az éves fogyasztó árindex az előző év azonos időszakához képest végbement átváltozás mértékét mutatja meg (pl. 2009. február/2008. február), a havi index pedig a hónapról hónapra (pl. 2009. február/2009. január) bekövetkező árváltozásokat méri. Az alábbi grafikon az éves indexet mutatja be.

Magyarországon az elmúlt 15 évben 1995. jelentette az inflációs „csúcsot”, amikor az index meghaladta a 30%-ot; ezt a mértéket már „magas inflációnak” nevezzük. 2000 után kezdetét vette, majd ez elmúlt két évben megtört a dezinflációs folyamat (időben lassuló és egyre kisebb mértékű árszint emelkedés). 

A vélt és a valós infláció gyakori eltérésének alapvetően két oka van: egyrészt a mindennapos készpénzes vásárlások (pl. tej, kenyér) sokkal jobban befolyásolják az árváltozással kapcsolatos benyomásainkat, mint azoknak a cikkeknek az árváltozása (akár árcsökkenése), amelyeket csak ritkábban vásárolunk (pl. számítógép), és ezért kevésbé emlékszünk rá. Ugyancsak kimutatható, hogy az áremelésekre a vásárlók érzékenyebbek, mint a csökkentésekre, és ez jobban meg is marad az emlékezetükben. Ezen kívül egyéni fogyasztási szokásaink miatt saját személyes fogyasztói kosarunk eltérhet az átlagos (azaz a hivatalos számítás alapját képező) fogyasztói kosártól. Az eltérő fogyasztói szokásokat veszik figyelembe a nyugdíjak meghatározásánál is. A nyugdíjak rendszeres januári emelésénél figyelembe vett inflációs indexet nem az átlagos fogyasztó, hanem a nyugdíjasok tipikusnak tekinthető kiadásai alapján súlyozzák. Akárcsak a hivatalos fogyasztói árindexet, ezt az úgynevezett „nyugdíjas árindexet” is a KSH számítja és publikálja.

Az alábbi táblázat jól illusztrálja, hogy 100 egységnyi mai pénzünk vásárlóereje hogyan csökken a jövőben az infláció mértékének függvényében. A pénz vásárlóerejének megőrzése az árstabilitás megteremtésével válik lehetségessé, ami tartósan alacsony inflációs környezetet feltételez.

Kezdő év = 100, az adatok a vásárlóerő változást n év múlva, adott inflációs rátával számítva,  százalékban mutatják

Inflációs kalkulátor

Mértéke alapján az infláció az alábbi csoportokra osztható:

• Alacsony infláció esetén az áremelkedés mértéke néhány százalék évente. Az árszínvonal csak lassan és kiszámíthatóan változik, így a gazdaság stabil működését nem gátolja.
• Mérsékelt (moderált) inflációs környezetben az éves áremelkedés üteme 10% alatt marad. Az árak növekedése ellenőrzés alatt tartható, a gazdaság működésében jelentős zavarokat nem okoz.
• Magas infláció esetén az árszínvonal-változás éves mértéke két- vagy három számjegyű. Az árak hirtelen változhatnak, a mérsékelt inflációhoz képest jelentős a drágulás. A gazdaság stabilitása csorbát szenved, a háztartások vagyonukat, megtakarításaikat értékálló befektetésekbe helyezik, erőteljesen megnőhet az ingatlanok és az értékálló, külföldi devizák iránti kereslet. Ez teljesen logikus reakciónak tekinthető, hiszen pl. egy ház több száz százalékos infláció esetén is ház marad, a pénz azonban önmagában csak egy értéktelen papírdarab. A gazdasági környezet bizonytalansága miatt a vállalkozók termelése és beruházási hajlandósága is visszaesik, mivel sem költségeiket, sem pedig várható bevételeiket nem képesek előre tervezni.
• Hiperinfláció az árszínvonal egyre gyorsuló emelkedésében nyilvánul meg, jellemzően rendkívüli gazdasági helyzet, pl. háború következményeként. A hiperinfláció mértéke szélsőségesen különbözhet, lehet százalékban mérve három-négy számjegyű, de volt már Magyarországon a második világháború után közvetlenül 27(!) jegyű is, ami egyébként a XX. század inflációs világrekordja volt. Erről további részleteket az Érdekességekközött olvashatsz. Hiperinfláció esetén a pénzvagyon akár napok, órák leforgása alatt értéktelenné válhat.

Az infláció ütemének hirtelen megváltozását alapvetően keresleti és a kínálati tényezők magyarázhatják.

• Keresleti inflációs sokkról akkor beszélünk, ha a kínálathoz képest megnövekedett kereslet az előidézője az árszínvonal gyors emelkedésének. Ez elindulhat a háztartások fogyasztási szokásainak megváltozása miatt (pl. a könnyebben elérhető hitelek miatt a háztartások eladósodnak, és többet fogyasztanak).
• Kínálati, vagy költséginfláció esetében a kínálat viszonylagos csökkenése következtében borul fel az egyensúly. Az „áruhiány” miatt a változatlan szintű kereslet túlkeresletként jelenik meg, ami az árszínvonal megemelkedéséhez vezethet.

A fenti példák alapján akár túl nagy a fizetőképes kereslet az árumennyiséghez képest, akár túl kevés az áru a kereslethez képest, mindkét eset az árszínvonal gyors emelkedéshez, azaz magasabb inflációhoz vezethet.

Az infláció magas szintje és az inflációs bizonytalanság számos „mellékhatás” miatttársadalmi költségekhez, jóléti veszteségekhez vezet. Ezek közül a legfontosabb az, hogy magas infláció mellett az árak elveszítik orientációs szerepüket. Stabil árakat jobban össze tudunk hasonlítani, és segítségükkel könnyebb eldönteni, mely árukat és szolgáltatásokat vásároljunk meg. Ha gyakran változnak az árak, nehezen tudjuk megállapítani, hogy valami drága vagy olcsó, mert a mérce állandóan változik. Az infláció ezen felül az emelkedő tranzakciós költségek, a hosszú távú tervezési nehézségek, és a magasabb kamatok miatt okoz veszteségeket.

Ha az árak gyakran emelkednek, a folytonos átárazás (pl. az étlapok újranyomtatása) egy idő után komoly költséget jelent az eladók számára. Ezt az inflációs költséget szokták „étlapköltségnek” is nevezni. Hasonlóan szemléletes név az ún. „cipőtalp költség”. Ennek lényege abban rejlik, hogy általában nem otthon, hanem a bankban tartjuk a pénzünket. Készpénzben csak annyit éri meg tartani, amennyire feltétlenül szükségünk van a mindennapok során. Ha az árak emelkednek, adott mennyiségű pénzünk hamarabb fogy el, mint korábban, így egyre többször kell a bankból pénzt kivenni. Ebben pedig akár el is kophat az ember cipőjének a talpa… Ezek a költségek érezhető mértékben inkább magas inflációs környezetben jelentkeznek.

Amikor a tényleges infláció eltér attól, mint amit a megállapodás megkötésekor vártunk, akkor a megállapodás tartalma torzul, és eltér a felek eredeti szándékától. Nézzük a következő példát: egy család új házának felépítését az építőipari vállalkozás 20 millió forintért vállalja el, ami a szerződéskötéskor elkészített költségterv alapján fedezi az építés tényleges költségeit, és a vállalkozás nyereségét. Ha az infláció miatt a ház felépítéséhez szükséges alapanyagok és energia ára megemelkedik, az építőipari vállalkozás nem lesz képes (vagy csak nyeresége bizonyos részének feláldozásával) elvégezni a munkát a szerződésben vállalt keretösszegből. Mivel a vállalkozásnak nem célja a veszteséges tevékenység, ezért a felek kénytelenek újratárgyalni a szerződés feltételeit.

Ha a megtakarítók nem lehetnek biztosak abban, hogy az árszínvonal a jövőben csak lassan és kiszámíthatóan fog változni, akkor plusz hozamra tartanak igényt (ez az ún. inflációs kockázati felár), amely a megtakarítások vásárlóerejét veszélyeztető, hosszabb időtávon jelentkező inflációs kockázatokat ellensúlyozza. Emiatt a vállalkozások kedvezőtlenebb feltételek mellett juthatnak hitelhez, ami visszavetheti a gazdaság növekedését. (Reálkamat alatt a kamat aktuális inflációt vagy az inflációs várakozást meghaladó részét értjük.)

Az árszínvonal hirtelen megugrása jellemzően a társadalom valamennyi rétegét negatívan érinti. Ugyanannyi pénzért kevesebb terméket lehet vásárolni, és a magtakarítások egy része elértéktelenedik. A káros hatások a társadalom peremén élőket sújtják a legjobban. A szegényebbek jellemzően nem rendelkeznek számottevő megtakarítással, így az árak hirtelen emelkedése közvetlenül csökkenti a fogyasztásukat. Megtakarításaikat is jellemzően olyan formában tartják (pénzben, vagy fix kamatozású betétekben, esetleg értékpapírokban), ami a megugró infláció hatására jelentősen veszít az értékéből, szemben a tehetősebbekkel, akik a megtakarításaik egy részét általában részvényben, ingatlanban, esetleg műtárgyban tartják.

A szegényebb rétegek azért is kiszolgáltatottabbak, mert jellemzően alacsony érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek: munkanélküliek, vagy hamarabb válnak azzá, gyakran nem képesek elérni, hogy a jövedelmük az inflációval azonos mértékben növekedjen. Mivel az infláció eltérő mértékben érinti a különböző társadalmi rétegeket, így egy jelentősebb áremelkedés a gazdasági problémák mellett társadalmi problémákat is okozhat.

A magas infláció a lakosság pénzügyi megtakarítási kedvére negatív hatással van: a gyorsan növekvő áraktól és a korábbi megtakarítások értékvesztésétől való félelem miatt a háztartások egyre inkább „felélik” megtakarításaikat (amit csak lehet, hamarabb vásárolnak meg, hiszen később várhatóan drágább lesz!), illetve a pénzügyi megtakarítások helyett értéktartónak vélt reáljavakba (pl.: nemesfém, ingatlan, műtárgy) fektetnek be

• Az árszínvonal nem várt ingadozása csökkenti az árak (mind a beszerzési, mind az étékesítési árak) tervezhetőségét, így a befektetési lehetőségeket a vállalkozások nem képesek megbízhatóan mérlegelni. Ezért az árszínvonal kiszámíthatatlan változásai megnövelik a vállalkozások (és általában a vagyonnal való gazdálkodás) kockázatát. Emiatt összességében csökkenhet a vállalkozások beruházási hajlandósága, és csökkenhet a gazdaság növekedési üteme.
• Sok olyan megállapodás vagy szabály létezik, amely nem változtatható az infláció függvényében, és ezért számviteli, adózási, jogszabályi problémák vetődhetnek fel.

Magyarországon a jegybank határozza meg az inflációnak azt a mértéket, amelynek elérését reálisnak és kívánatosnak ítélik. Ez az ún. inflációs cél, melynek kijelölésére egyrészt azért van szükség, hogy a középtávú inflációs várakozásokat egy konkrét mértékhez rögzítsék, másrészt pedig tudatosítsák a gazdaság szereplőiben, hogy a jegybank részéről komoly elköteleződés van ennek elérésére. Az inflációs cél előre kerül meghatározásra, jelenlegi érvényes mértéke 3%.

Stagfláción nagyon alacsony (esetleg nulla) gazdasági növekedés melletti magas inflációt értjük, amely a gazdaság nem megfelelő működését mutatja.

A defláció az infláció ellentéteként határozható meg, azaz olyan helyzetként, amelyben az idő múlásával csökken az általános árszínvonal.

Ha az árak csökkennek, az idő múlásával a pénz egyre többet és többet kezd érni. Ekkor, a nagyobb haszon reményében vásárlás helyett mindenki inkább a bankban tartja a pénzét, bízva abban, hogy később az még többet fog érni, mivel minden olcsóbb lesz. A probléma abban rejlik, hogy a vásárlások elhalasztása csökkenti a keresletet, amihez a kínálatnak is alkalmazkodnia kell. A csökkenő kereslet miatt gyárak, üzemek zárnak be, és mindez nagyarányú munkanélküliséget okoz.

A defláció azokat érinti a legsúlyosabban, akiknek olyan pénzügyi tartozásai vannak, amelyeket minden áron teljesíteniük kell. Ezek a háztartások, vállalatok ezért kénytelenek pénzhez jutni, árukészletüket és vagyontárgyaikat azonban csak alacsony árakon tudják eladni. Ennek az az oka, hogy deflációs környezetben – a pénz vásárlóerejének emelkedése miatt – a lehetséges vevők tartózkodnak a vásárlástól a későbbi, még alacsonyabb árakra számítva.

Az árak esése nem volt szokatlan jelenség a II. világháború előtt. A gazdaság ciklikus mozgásához rendszerint hozzátartozott, hogy fellendülés idején nőttek az árak (infláció), gazdasági lassulás esetén pedig estek (defláció). A mai modern gazdaságok történetében az eddigi legjelentősebb defláció az 1929-33-as, USA-ból kiindult válság idején volt tapasztalható.
A második világháború utáni évtizedekben sokáig nem jelentkezett defláció a modern gazdaságokban. Az 1990-es években kibontakozott japán válság szolgáltatott ismét példát a tartós deflációra, kísérőjelenségeit és lefolyását tekintve ez ugyanakkor igencsak eltért az 1929-33-astól. Ebben szerepe volt a kiterjedtebb állami beavatkozásnak, és a sajátos japán gazdasági intézményrendszernek is.

Bár a két fogalom hangzása hasonló, jelentésükben markáns eltérés van. A defláció az árszínvonal folyamatos csökkenését, ennek tükörképeként a pénz árukban kifejezett értékének (a pénz vásárlóerejének) folyamatos erősödését jelenti. A dezinfláció esetében ezzel szemben az árak szintje emelkedik, de ez az emelkedés az időben lassul, egyre kisebb mértékű lesz. Például, ha egy évben az infláció 10% volt, a következő évben pedig 7%, akkor 3%-os volt a dezinfláció. Defláció csak akkor következik be, ha az árszint csökken, azaz az „infláció” negatív értéket vesz fel: pl. –0,5%. (Ebben az esetben például a 100 pénzegységbe kerülő termék ára a defláció hatására 99,5 egységre mérséklődik.)

3.Érdekességek